Olvasandó rész: Zsoltárok 61
„E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szívem elepedt: Vígy el engem innen a sziklára, a hova én nem jutok.” (3. vers)
Gondolkodunk és panaszkodunk. Olyan bizonytalan minden, olyan száraz, színe fogyott a mindennapok egymásutánisága. Nehéz az egyedüllét vagy éppen nehéz együtt élni a másik emberrel. Sokat várnak tőlünk és mi egyre kevesebbet tudunk, bírunk teljesíteni. Alig tudjuk beosztani a keveset, szeretnénk többet, de nincs rá mód és lehetőség. Betegek vagyunk vagy betegjeink vannak. Van-e kiút a nyomorúságos helyzeteinkből? El vagyunk keseredve a holnapot illetően, úgy érezzük, hasonlítunk a zsoltárosra, mert sokszor eleped a szívünk.
A zsoltáros azonban csak részben hasonlít hozzánk, hiszen ő nem önmagába fordulva gondolkodik és panaszkodik, nem egy másik emberhez fordul, hanem Istenhez kiállt. Az idegen földről, ellenséges területről a Jeruzsálemi templomba vágyik, Isten közelségébe, a sziklára, a biztonságos helyre, ahová nem tud feljutni.
Magunktól mi sem tudunk kijutni a saját mélységeinkből, hát kiáltsunk Istenhez, hogy vezessen minket is, előbb a templomfalak közé, ahol az Ige mellett megtanulhatjuk és megérezhetjük: Isten a mi menedékünk, erős bástyánk minden ellenség ellen, minden élethelyzetben. Ámen.
Simon Attila lelkipásztor
Tamásváralja – Nagytarna