Kit várunk?
Olvasandó: Zsid. 9, 1-14
„Krisztus pedig, mint a jövendő javak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja a lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.”
Zsid. 9,11-14
Advent idején gyakran tevődik fel a kérdés, hogy ki is az a Jézus, akit várnunk kell, akinek születését karácsonykor ünnepeljük. Napjainkban egyre inkább elhalványul az Ő testet öltésének fontossága és lényege. Jézus születésére csak úgy lehet igazán készülni, ha látjuk eljövetelének célját, ha együtt látjuk a jászlat és a keresztet.
A mai napi Ige választ ad arra, hogy kit is várunk mi igazán. Az a magatehetetlennek tűnő kisded valójában nem más, mint a mi legfőbb papunk, aki a golgotai kereszten olyan áldozatot mutatott be értünk, melyet nem kell megismételni, mely önmagában elegendő arra, hogy minket kibékítsen Istennel s megszerezze számunkra az Isten országát. Ő magára vette az egész emberiség bűnét – a tiedet is – azért, hogy Isten bűn ellen való haragja el ne pusztítsa azt. A bakok, a bikák áldozata mind, mind csak előképe volt Krisztus tökéletes áldozatának.
Mikor az ószövetségi ember áldozott, legalább három dolog fogalmazódhatott meg benne:
1. HÁLA – miközben egészen elégették az állatot, az fogalmazódott meg bennük, hogy mindenük az Istené, hálásak voltak, hogy az Övéből valamit adott nekik. Jó lenne nekünk is megemlékezni arról, hogy amim van az az Ő tulajdona én csak kölcsönkaptam, hogy sáfárkodjak vele. Tudsz e így tekinteni javaidra?
2. BŰNBÁNAT – Én voltam… Nekem kellene bűnhődnöm. De Isten lehetővé tette, hogy ne pusztuljon el a bűnös!
3. ISTENNEK VALÓ ODASZÁNÁS – ahogy az ószövetségi ember odaszánta az áldozati állatot, újra és újra úgy szánta oda önmagát is. Ha tisztában vagy azzal, hogy kit vársz, el tudod-e mondani Kálvin Jánossal együtt: „Szívemet, mint egészen élő áldozatot, neked adom Uram”?
Hála, bűnbánat és magam Istennek való odaszánása, felajánlása. 2010 adventjében jellemző-e ránk? Legyen ma mindannyiunk közös imádsága:
„Adj minékünk megújult szívet és új indulatot,
Tehozzád mindenben hívet, és szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.” Ámen.
Nagy Róbert,
Apa